A sikeres műtét csak a kezdet

Egy korábbi vizsgálat szerint a rákos megbetegedések kialakulását a pszichés tényezők 60%-ban magyarázzák. A műtét, a kemoterápia és a sugárkezelés csak a testet gyógyítja, de mi legyen a lélekkel?

Hiszen nem csak az orvosokon rajtunk is múlik a kezelés sikere. Ha kézbe akarjuk venni sorsunkat és gyógyulásunkat, önmagunkkal találjuk magunkat szembe és ez az, amin talán a legnehezebb változtatnunk, alakítanunk. Felismerni hibáinkat, helytelen beidegződéseinket csak az első lépés. A legfontosabb talán az lenne, hogy megtanuljunk egészségesen önzők lenni Önmagunk védelmében.

Tumoros betegségekben az orvosi kezelés csak a következményre, a rákos sejtek megsemmisítésére törekszik, vagyis a betegséget előidéző okkal nem foglalkozik, ezért nagy a veszélye a betegség kiújulásának.

Korábban ismertettem már egy több mint tíz éves vizsgálatot, ami szerint a rákos megbetegedések kialakulását a pszichés tényezők 60%-ban magyarázzák. A műtét, a kemoterápia és s sugárkezelés csak a testet gyógyítja, de mi legyen a lélekkel?

Túl kell tennünk magunkat azon a szemléletmódon, hogy az orvosoknak és az egészségügynek kötelessége lenne helyettünk is tudni, mi jó nekünk. Ha egy autót szervizbe viszünk, ott sem várjuk el, hogy tanítsanak meg minket vezetni.

Ha kézbe akarjuk venni sorsunkat és gyógyulásunkat, önmagunkkal találjuk magunkat szembe. Ez a bizonyos megdöbbentő 60% egy jól körülírható személyiségtípust jelent, amit C(ancer) típusú, vagyis rákra hajlamos személyiségnek nevezünk. Az ilyen személy általában elfojtja érzéseit, különösen a negatív érzéseket, s különösen azokat, amelyek szerettei, feljebbvalói felé irányulnak. Túlságosan segítőkész és alkalmazkodó, konfliktuskerülő és vágyik mások elismerésére. Cserébe lemond céljairól, vágyairól, ő a családjáért, a munkájáért él. Az ilyen ember aztán könnyen érzi helyzetét egy ponton reménytelennek, kilátástalannak, és akkor jön a depresszió. Mert megnőnek a gyerekek, mert elbocsátották a munkahelyéről, mert férje elhidegült tőle.

Jó, mondjuk, Ön felismeri, hogy a fentiekből sok minden igaz Önre, és azt kérdezi most, mit tehet.

A személyiség egy páncélzat, amely valamiképpen védett eddig minket. Ha most ledobná magáról, védtelené válna.

Fel kell ismernünk, hogy jogaink vannak. Jogunk van érezni, jogunk van saját célokkal rendelkezni, jogunk van nem rablógazdálkodást folytatni erőinkkel és időnkkel. Ezekről a jogokról egykoron mi mondtunk le önként, mert úgy tűnt, ez járható út lesz mások szeretetének megszerzéséhez. Rászoktattuk környezetünket, hogy mi ilyenek vagyunk. Ne csináljunk tehát forradalmat, csak napról napra, lépésről-lépésre kezdjük el visszahódítani a feladott területeinket.

A legnehezebb feladat felismerni negatív érzéseinket, pl. jogos haragunkat, és ezt ki is fejezni szüleink, házastársunk, gyerekeink és munkatársaink felé. Tekintsük ezt első leckének!

A haragot azért szoktuk elfojtani, mert az a titkos feltevésünk, hogy ha kimutatjuk, a másik fél elfordul tőlünk, elutasít minket és ez félelmetes érzés. Ez így volt az Ön gyermekkorában, amit lehet, hogy Ön csodálatosnak lát ma. Ez azonban nem az Ön „története”, hanem a család megszépített története önmagáról.

Rákbetegek gyermekkorát vizsgálva a szülőket ridegnek, elutasítónak, érzelmileg megközelíthetetlennek szokták találni. Mindennapos tapasztalatom, hogy pácienseim úgy kezdik: nagyszerű gyermekkoruk volt. Ilyenkor megkérdezem: szokás volt-e otthon a mama és a papa ölébe ülni, puszilkodni, együtt aludni, ölelgetni egymást. A válasz leggyakrabban az, hogy nem volt ilyen, vagy csak formálisan, és rögtön védeni kezdik szüleiket, hogy azok mennyire elfoglaltak voltak, stb. Vagyis felmondják a „családi történelem” leckét. Az igazság az, hogy ha így van az Ön esetében is, akkor Ön nem kapta meg szüleitől azt a szeretetet és intimitást, ami Önnek „alanyi jogon” járt volna. Ha egy gyermeket nem szeretnek igazán a szülei, a gyermek önmagát kezdi okolni, és úgy véli, keményen meg kell dolgoznia szülei elismeréséért. Majd később ugyanezt érzi a szerelemben, a házasságban, a munkában, gyermekeivel szemben is. Öntől elvették azt a hitet, hogy önmagáért szerethető.

Joga van ezért haragudni rájuk, aztán meg is bocsáthat nekik. De előbb meg kell élnie a haragot és csalódottságot. Meg fogja tapasztalni, hogy a harag tényleg nem mindig kellemes lelkiállapot. De a harag annak a kifejeződése mások felé, hogy ez így nekem mostantól nem jó, és ha fontos vagyok nektek, akkor változtatunk a dolgokon.
Tudom, nagy a tét, mostantól másképp kell élni és érezni. De mit tenne Ön a teljes gyógyulásért? Ugye „mindent”.
Nem kell „mindent”, csak ennyit.

Szendi Gábor pszichológus – a bejegyzés az Amoenalife magazinban (Ars Hilaris Kft)  megjelent írás szerkesztett változata